Itt születtem a közepén, de egyedfejlődésem korai szakaszában nem szerettem az Alföldet. Mikor kirándulni mentünk a családdal a Mátrába, az út onnantól lett érdekes, amikor megjelentek a távolból előbukkanó hegyek. Ott volt erdő, patak, szakadék, mindenféle magával ragadó dolog. Az Alföldön meg puszta, sík... unalom. A dolog akkor változott meg, amikor nyitott szemmel kezdtem járni Karcag közelében. Eleinte a madarak érdekeltek és hogy lássam őket, ahhoz bizony ki kellett menni a határba. Aztán ha egyszer kiülsz a Zádor-híd peremére és lógatod a lábad a semmibe, miközben a lenyugvó nap előtt darvak krúgatva repülnek át, nincs megállás. Egyre több részletet veszel észre, egyre több a nyitott kérdés, olvasni kezdünk, kijárunk ellenőrzi a leírtakat, megismerkedünk a puszták népével, mígnem azon vesszük magunkat észre, hogy azt látjuk, az Északi-Középhegység vonulatai is csak azért vannak, hogy díszítsék az Alföld peremét.
Persze élményekhez jutunk odakint, mikor kilométereken keresztül kénytelenek vagyunk térdig sárban gázolva a nyakunkba hordozni a biciklit, aztán torkunk szakadtából üvölteni a tanyából felénk szaladó komondor falkára, miközben új sebességrekordokat állítunk be. Vagy mikor a gulyás elkéri a távcsövünket hadd lessen bele és utána órákat beszélgetünk vele a gulyát őrizve... Egyszóval rabul ejt és szépsége abból fakad, hogy a benne rejlő értékeket nem adja olyan könnyen, amíg teheti rejtegeti. Túráim során ezeket az alföldi kincseket próbálom megtalálni, blogomban kiderül mikor milyen sikerrel.
